A kevesebb több

A wekerlei borkóstoló területére lépve Krisztával egy pillanatig azon tűnődtünk, hogy kiket válasszunk (egy borfesztiválon általában így indulunk el), azután rájöttünk, a méretekből adódóan fordítva is gondolkodhatunk. Gyorsan kizártam a Bortárat (pardon), hiszen gyakran vásárolunk tőlük az ajánlásokat elfogadva.
Lenkeyt is bármikor ihatunk, mondta Kriszta.
De nem iszunk, mondtam én – mivel azonban nem vagyok telhetetlen (ez a későbbiekből is egyértelműen kiviláglik), őket is kizártuk. (Valóban: ők is kispestiek lévén, mondhatni, bármikor hozzáférhető a termékpalettájuk.)
Az egyik asztal üres volt (Micsoda szervezés?! - üZenem az illetékesnek), erről is lemondtunk.
A rosta után talpon maradottak közötti sorrend eldöntése volt a következő napirendi pont (élőben ez a folyamat azért gyorsabban lezajlott). Végül a balról jobbra sorrend, és a teljes kínálat megismerése mellet döntöttünk.

1., Menczinger Borház – Mohács, (Pécs-Siklós)
Miközben megbeszéltük a sorrendet, eszembe jutott, hogy Menczinger urat én hívtam el/meg erre a rendezvényre, de egy pillanatig haboztam, bemutatkozzam-e. Ugyanis szerintem jobb sima vendégnek/vásárlónak/ügyfélnek lenni, mindazonáltal ismét köszönjük az ajándékba kapott kóstolást (na, ugye).
Emlékeim szerint egy kivételével minden fehér a tavalyi évből való volt.
Cserszegi fűszeres: én nem éreztem a fajtajegyekben túlzónak, mint Gyula, és Gábor.
Lehet-e túlzó egy cserszegi fűszeres? Pontosabban: legyen bármilyen illatos is, túlzás-e az egy cserszegitől?
A 2007-es olaszrizlingje egy kellemes, korához képest friss, korrekt rizling (reduktív).
A 2008-as viszont (nem is ez volt a soron következő) hordós, telt. Itt megtudtuk, hogy van tartályos is, de azt nem hozta el, az elfogy - úgymond - otthon, családi, baráti körben.
A kettő között a chardonnay-t kóstoltuk, sajnos csak abban vagyok biztos (mivel nem lelkesít ez a fajta), hogy nem volt rossz.
Őszintén szólva, némi kesernyés lecsengést én mindegyik fehérnél (mert lesznek más színűek is) éreztem, Kriszta ebben csak egy-egy esetben erősített meg (a többiek pedig még kevésbé, ld. ugyanott).
A kadarka siller (Kis Vörös) volt nálam a nyerő, az illata olyan üde volt, mint egy bozsolénak az őszutón. Tartalmas, és lendületes ízű volt, számtalan féle bogyóval a mélyén.
Kriszta kedvence pedig a záró 2007-es kékfrankos volt (Vörös néven), amely már a színével is hódított, illatában pedig ritka kifinomultságot és egyensúlyt éreztünk.
Vajon hogyan kell felvezetni egy, az addig leírtakkal ellentétes értelmű mondatot, hogy az mégse legyen riasztó? Nem tudom.
Sajnos ez a kékfrankos testben kissé gyenge volt (ezt maga Menczinger úr jelentette ki, mi pedig egyetértettünk), így leminősítettük az “ebédhez” (még jó, hogy megszűnik, vagy megszűnt az “asztali” kifejezés, így nem kellett azt használnom) kategóriába. Azért ez mégiscsak finom bor volt, Kriszta kiemelte azt a tejszínszerű érzetet (később valakinek, több pohár után, még lelkesebben ecsetelte ezt), ami ellepi a szájat forgatása közben. (Tényleg: ez a tejszínesség egyfajta vajasság? És, ha igen, melyik az előrébb való, figyelembe véve azt is, hogy a vaj tejszínből készül?)
Utóbbi két nedűből vettünk egy-egy palackkal emlékeztetőül, és, hogy valami haszna is legyen belőlünk a gazdának. Köszönjük! (Láttunk még eperfahordóban érlelt törkölypálinkát is, de az itt természetesen csak dekoráció volt – majd egyszer.)

Innen felgyorsulnak az események – amit nyilván örömmel fogad minden, ezen írás elolvasásába belekezdő (már mondhatom, kitartó, és bátor) botor - , de nem azért, mert közben bezárt a rendezvény, vagy mert az ezután következő borászoknak szűkebb lett volna a termékpalettájuk. Nem. Csak hát pohárról pohárra fogyatkozik az ember észképessége, annak ellenére, hogy vettünk, és ettünk egy nagy adag sajtot (kapros, tökmagos, paprikás, stb.) ezt elkerülendő.

2., Váli Borászat – Badacsonyörs, (Badacsony)
Már egy lépéssel túl is mentünk – a fentebb leírtak okán (és ezt nem úgy értem, hogy alkoholos állapotunkban nem vettük észre ezt a sátrat, hanem, hogy éreztük a további szűkítés lehetséges jótékony hatását) – ezen a kínálaton (nekem kevésbé tetszenek a feltűnő színű címkék, amilyeneket ő is alkalmaz), de a borász megszólított minket, és az egyénisége azt sugározta, hogy a borai is ezt teszik majd.
Emlékeim szerint a kínált borok tavalyiak (kivétel a kéknyelű, és a pinot noir), alapvetően reduktívak (a kivételek ugyanazok), de az olaszrizling fele, és a szürkebarát fahordóban is járt.
Az olaszrizling nagyon jó lett így, benne volt minkét mód előnye, remélem sikerül ezt mindenkor reprodukálni, ha már ugyanezt nem kívánhatom a szürkebaráttal kapcsolatban, mert, ha jól emlékszem, azt mondta, idén biztosan nem készít ilyet. Pedig hosszú idők óta (sok-sok évvel ezelőtt egy nagyrédei (Szőlőskert Rt.) szürkebarát volt rám ilyen hatással, csak akkor még több cukorra vágytam, amit abban meg is kaptam - hogy mi módon, az kérdéses) ez volt számomra a legjobb szürkebarát.
A muscat ottonel – budai zöld házasítást csak üdvözölni tudom. Nacionalista lévén többet látok benne, mint pl. egy m. ottonel – chardonnay küvében (lásd Polgár), amitől persze nem lesz se jobb, se rosszabb egy bor, csak olyan, amilyennek készítették.
Ez jó volt. (A Polgár-féle is.)
Tetszett a budai zöld önállóan, és a kéknyelű is, hozták a fajta jegyeit (már, amennyire én ismerem ezeknek a fajtáknak a jellemzőit), a pinot noirra - mivel ilyet gyakrabban fogyasztunk - már határozottan mondom, hogy ritkán tapasztalt minőségű.

3., Istvándy Pincészet – Káptalantóti, (Badacsony)
Ismét jelzem, hogy a pontok rövidülése nem a szerzett élmények mennyiségi, minőségi csökkenésének, csak ezek hatásának tudható be.
Arra emlékszem, hogy a szürkebarát nem, de az olaszrizling, és a cabernet sauvignon tetszett. A pasztőrözött szőlőlé (küvé) is nagyon finom volt, vettünk is egy zsákkal.

Itt véget is ért volna utunk, ha időközben be nem népesül a fent említett, és kritizált üres sátor. Három vidám fiatal állt az asztal mögött: Barcza Bálint, a kedvese, és az öccse.

4., Barcza – Csobánc, (Badacsony), bár a pince somlói.
A teríték az előbbieknél szerényebb méretű lévén, bevállaltuk.
A kínálat: szürkebarát, szürkebarát, szürkebarát, szürkebarát.
A kép, ami végül kialakult róla, azért sokkal színesebb. (Erről jut eszembe, hogy amikor Válival és Lenkeyvel beszélgettünk, felmerült, hogy érdemes lenne egyszer egy klónkóstolóra sort keríteni.)
Sz.1 (sz = szürkebarát, az egyszerűség kedvéért minden(fajta) most kóstolt Barcza-féle bort sz-szel jelölök) 2007., száraz, hordós (nekem már túlzottan az), ilyen komolyra vett szürkebaráttal még nem találkoztam.
Nem találtam viszont semmi kivetnivalót az
sz.2-ben 2008., száraz, hordós, de jól (kevésbé) hordós, nagyon kiegyensúlyozott. A két évjárat ugyanaz a világ csak az egyik fásabb (talán nincs is lepalackozva). A másik inkább egyben van, testesebb, és amint a borásztól utólag (fel kellett hívnom, mert egy csomó fehér folt volt már az emlékeim között, és szeretném befejezni végre ezt a tákolmányt) megtudtam, savasabb is.
Sz.3 2007., félédes (20g/l cukor), ezt egy héttel az sz.1 után szüretelték. Döbbenetes különbség ennyi idő alatt.
Sz. 4 2008., édes, Szalmabornak nevezve. Ennek oka, hogy a leszüretelt fürtöket kb. 5 hétig a padláson tárolták szalmára terítve (,vagy a padlás volt szalmával terítve, a szőlő pedig a tetőszerkezetre függesztve?), a lényeg, hogy gyakorlatilag aszalták. Finom desszert, azt hiszem vettünk egy ilyet is (bár én az sz.2-re vágytam inkább, de összezavarodhattam).

Így eshetett, hogy pár stand annyira kielégített bennünket, hogy nem szomjúhoztuk a jóval nagyobb rendezvény meglátogatását a várban. (Ez lenne a címre való utalás, de közben rájöttem, hogy jobb lenne emez: Ha kevesebbet írok, többet élhettünk volna.)