Borkóstoló

Ez csak egy feljegyzés magamnak, hogy Rupperték merlóját időnként kóstolni kell. Ez a tétel 2020. decemberében nagyon szép volt. (Nem sokkal később, a 2015-ös meg sem közelítette.)

Csak egy gyors bejegyzés egy burgenlandi, organikus zweigeltről, ami Sepp Mosertől származik. A címkén csak annyi áll, hogy a szőlő Pannóniából származik és hogy tésztákhoz, halakhoz lehet jó választás, az alkohol 12%-ot tesz ki.  Elsőre is érzékelhető volt, de most, hogy a negyedik kóstolásnál tartok, az illósság a zavaró szintig jutott. Ezen túllendülve viszont egy nagyon finom zweigeltet kapunk. Olyat, amely ritkaság (igaz, csak azért, mert nem sokan vágnak bele).

Szeretem a zweigeltet, és ez egy olyan sor, amit kötelező volt megkóstolni végre. Eleve szimpatikus a borász ars poeticája, amelynek egyik részlete, hogy olyan fajtákból készítsen csúcsborokat, amelyekből nem szokás (a másik fajta a cserszegi fűszeres ), ezen kívül organikusan termel és kevés kénnel operál. Olyannyira, hogy a vöröseket derítés, szűrés és kén hozzáadása nélkül palackozza (bár ezt csak a hordóválogatásnál említi). A kevés kén használata mind a négy bornál érezhető, és ugyan csekély, de egyértelmű illósodásban testesül meg. Ez az a szint, amelynél még úgy érzem, az eljárás hozadéka nagyobb a veszteségnél, de nem mennék tovább. A borok annyira élők, hogy gyakorlatilag az első kortytól az utolsóig hozták ugyanazt az élményt. A rozé (2018.) is spontán erjedt - egy része hordóban, másik része tartályban - és finomseprőn érlelődött. Az illatában málnát érzek, de ez is, és az íze is összetett. Egyszer könnyű (vagyis könnyebb), máskor komoly rozénak érzem, de bármely

Ismét egy megerőltető munkáról kell beszámolnom, mert egyedül lévén nem kis falat hat bort összekóstolni, márpedig ezeket ezért gyűjtöttem. Egyik alkalommal hárman kóstoltuk, de még így is jutott nekem további hét kör. De miért iszik az ember traminit? Az, hogy ez a sor összeállt, Hummel borának köszönhető, mert a 2019-es, szokásos bortúránkon nála is jártunk, és elképedtem, hogy egy tramini milyen tartalmas tud lenni. Mikorra végeztem a magam részéről nyolc körrel, odáig mindenképp eljutottam, hogy örülök ennek a fajtának, de hogy miért termeszti bárki is, az még titok előttem.  Feltételeztem egy sorrendet és ez alapján haladtam.  1. kör - Kreinbacher 2018. Somlói illat, de az íz nagyon lassan jön. Talán hidegebb a kelleténél, de egy kicsit vékonynak érzem.  - Pálffy 2017. Édes, sós illatú. Az egy korty alapján azt mondom, több íze van, mint az előzőnek.  - Györgykovács 2018. Van valami büdöskéje (talán a hely és a fajta együttese), ami mustárra emlékeztet.  - Hummel 2016. Tehát a bor

De rég láttam már az MSZ logót (magyar szabvány)! Persze nem emiatt éreztem kényszert arra, hogy megkóstoljam ezt az ezer évvel ezelőtti (hiszen múlt évezredbeli) zweigeltet, hanem mert kíváncsi voltam. A címkék régiek, de amikor a szintén régi kapszulától megfosztom a palackot, mindjárt látom, hogy ez bizony Diam dugó. Ha jól gondolom, a dugó 2018. végén készült, vagyis a pincénél időnként újradugózzák (remélem, kóstolják is!) a palackokat.  Az íz a kor divatjának megfelelően (ettől a szófordulattól nagyon öregnek érzem magam) barikkos, sőt inkább csak barikk. Érződik ugyan a gyümölcs, de felesleges a szellőztetésben reménykedni, ez a bélyeg mélyen beégett. Azért az dicséretes, hogy - eltekintve a hordókezelés stílusától - a bor még mindig egyben van. Egy jó kis nosztalgiázás ez, és mennyivel hitelesebb, mint a más termésből és csak állítólagosan azonos receptúrával készülő csokoládék kóstolása.