Sándor Zsolt zweigeltjei

Szeretem a zweigeltet, és ez egy olyan sor, amit kötelező volt megkóstolni végre. Eleve szimpatikus a borász ars poeticája, amelynek egyik részlete, hogy olyan fajtákból készítsen csúcsborokat, amelyekből nem szokás (a másik fajta a cserszegi fűszeres), ezen kívül organikusan termel és kevés kénnel operál. Olyannyira, hogy a vöröseket derítés, szűrés és kén hozzáadása nélkül palackozza (bár ezt csak a hordóválogatásnál említi).

A kevés kén használata mind a négy bornál érezhető, és ugyan csekély, de egyértelmű illósodásban testesül meg. Ez az a szint, amelynél még úgy érzem, az eljárás hozadéka nagyobb a veszteségnél, de nem mennék tovább. A borok annyira élők, hogy gyakorlatilag az első kortytól az utolsóig hozták ugyanazt az élményt.

A rozé (2018.) is spontán erjedt - egy része hordóban, másik része tartályban - és finomseprőn érlelődött. Az illatában málnát érzek, de ez is, és az íze is összetett. Egyszer könnyű (vagyis könnyebb), máskor komoly rozénak érzem, de bármelyik szereposztásban jól csúszik. 

A siller (2018.) színe nem a legsötétebb az ilyenek között, de nagyon szép, igazi pirosbor. Édeskés, gyümölcsös az illata és ugyanilyen az íze is, pedig teljesen száraz. Bizonyos pillanatokban könnyebbnek érzem a rozénál, de igazán tartalmas darab. 

A vörös sajnos 2017-es, ami csak olyan szempontból baj, hogy nem tudom, a különbségek melyike jön ebből, és mit köszönhetünk a hordóválogatásnak (a következőnél). A hozamkorlátozás érezhető - tüzes, sűrű, összetett bort kapunk. Az első töltésből származó kortyokban pezsgést éreztem (nem volt zavaró és hamar el is múlt), mellette pedig olyan ízeket, amelyek a legszebb zweigelt élményeimet idézték. Reflexből zavar ugyan az illósság, de tényleg enyhe és a tartalom bőven kárpótol. Egy valami zavar csupán, de ezen aligha lehet változtatni, amit a következők miatt gondolok: "Piros bogyós gyümölcsök és finom hordófűszer a vezető illat és ízjegy a borban." A lényeg, hogy nekem több a hordó az ideálisnál, de ez ízlés kérdése (és messze nem erről a jelenségről beszélek). 

Vörös hordóválogatás (2018.) 

Eleve tetszik a teljes szortimentre jellemző szerény és praktikus (értsd: csavarzáras!) csomagolás, és címke, de a csúcsbor öltözete még a többiét is túlszárnyalja (a biztonság kedvéért megnéztem a borász honlapján, hogy valóban az van-e a kezemben, amire gondolok).

A színe gyönyörű lila (már pusztán ezért is több kellene ebből a fajtából!), a pohárban lustán mozog. Érzek meggyet, de érettet, édeset, ezen kívül kőport, meszet és olykor valami gyógyfüvet. A textúra szó használatát a szűrésen áteső boroknál képletesen értjük, de itt szinte érezhetőek a rostok. Bár a hordó egy kicsit itt is több számomra, ez a bor rögtön az Ákos zweigelt után következik (kár, hogy összekóstolni nem áll módomban!). Eszembe jut még Németh János (Némethjanó) műve, de sajnos már nincsen zweigeltje. 

Az árak (éppen egy éve rendeltem): 3500 - 3500 - 4500 - 6500 forint.