Borkóstoló

Az utolsó két deciliternél tartva úgy érzem, muszáj jegyzetelnem. Egyrészt, mert valóban nem akármilyen bor ez, másrészt, mert x írását olvasva a 2018-as, 2 literes kiszerelésről, nekem eleve piszkálta a csőrömet valami. A cikket olvasva a népiesch kifejezés jutott eszembe, mert hozta azt a lelekesedést, követelést és mélabút, amit a költészetben az adott, de nekem logikailag nem állt össze. A pincénél egy hölgy szolgált ki, aki amatőrnek semiképpen sem nevezhető, és amikor rákérdeztem a 2 literes kiszerelésre, azt mondta, hogy azért az nem az a szint. Mivel azt talán nem saját élmény alapján kell majd minősítenem, jobb, ha leírom most, hogy mi a feltevésem. Amikor valaki egy nem oly jól sikerült tételt olcsóbban értékesít, én azt tisztességesnek hívom, nem pedig azt elemzem, hogy mennyivel gyengébb borokat lehet mennyivel drágábban megvenni ennél. Lehet ezt még márkavédelemnek is nevezni, de ez egy csupán műszó a marketingeseknek, akiknek az iménti jelző nem mond semmit. (

    Mivel mostanában csak az igazán kellemes borélményeimet írom meg, ez egy kivétel. Azért teszem, mert egy kellemes, kempingezős, biciklizős kiruccanás estéjén kóstoltam meg a Hegyestűnek szinte a hegyén.  Megvan a tartalom ebben a dűlős (Nagykút) tételben, de az igazi nagyság hiányzik belőle. Felismerhető a fajta és egész finom a hordó is, de nem érzem, hogy megérné azt a 3500 forintot. Nem is a kifizetett összeg, inkább az zavar, hogy ez tulajdonképpen a csúcsboruk, és tízenegynéhány éve volt remény a fejlődésre.