Nyári olaszrizling 2017.

Az utolsó két deciliternél tartva úgy érzem, muszáj jegyzetelnem. Egyrészt, mert valóban nem akármilyen bor ez, másrészt, mert x írását olvasva a 2018-as, 2 literes kiszerelésről, nekem eleve piszkálta a csőrömet valami.

A cikket olvasva a népiesch kifejezés jutott eszembe, mert hozta azt a lelekesedést, követelést és mélabút, amit a költészetben az adott, de nekem logikailag nem állt össze. A pincénél egy hölgy szolgált ki, aki amatőrnek semiképpen sem nevezhető, és amikor rákérdeztem a 2 literes kiszerelésre, azt mondta, hogy azért az nem az a szint. Mivel azt talán nem saját élmény alapján kell majd minősítenem, jobb, ha leírom most, hogy mi a feltevésem. Amikor valaki egy nem oly jól sikerült tételt olcsóbban értékesít, én azt tisztességesnek hívom, nem pedig azt elemzem, hogy mennyivel gyengébb borokat lehet mennyivel drágábban megvenni ennél. Lehet ezt még márkavédelemnek is nevezni, de ez egy csupán műszó a marketingeseknek, akiknek az iménti jelző nem mond semmit. (Ittas állapotomban írom mindezeket (mentség), de még így is kényszert érzek arra, hogy kifejtsem (2. mentség), ezt úgysem olvassa senki.) Még egy kitérő: fogyasztóként azért el tudom képzelni azt a hozzáállást, hogy támogatom a borászt a kényesebb fajták fenntartásában is.

Ez, a 2017-es nem akármilyen bor. Szép példa bárki előtt, és bár igaz, hogy ezt a magasságot itt könnyebb elérni, azért ehhez munka is kell.

Tény, hogy a Szent György-hegy olyat tud, amit Orbán is megirgyelhetne. A szent!