Fekete pántlika

Ma temettük nagyanyámat.

Alkoholizmus vajon, vagy egy még nagyobb lealjasodás, hogy hazaérve bort akartam? Elmentem hát abba az útba eső üzletbe, amely ma, hogy nem dolgoztam, egyáltalán nem is esett útba, s mit tesz Isten - épp ingyenes kóstoló és vásár volt ...

Nem, nem jó felé indultam. Újrakezdem. Az embernek megadatott a szabad akarat, én pedig még ezen a szomorú napon is bort akartam (itt jön másképp, de ugyanazon szavakkal), és mit tesz ilyenkor az Isten? (Pardon, egy harmadik is eszembe jutott: Schmitt tesz "Isten, áldd meg a magyart!"-ra) Próba elé állít. Lehet válaszútnak, vagy csapdának is nevezni. Ott volt tehát a visszalépés lehetősége, mert egy kóstolóra már az a mentség, vagy magyarázat sem jó, hogy borba fojtom a bánatom. Na persze, a gondolat szabadsága is megadatott nekünk, és talán csak a bűntudat látszatát próbálom kelteni e sorokkal, mielőtt a borokra rátérek. Ha ezt a szöveget nem a halálozási rovatban olvasod, akkor az történt, hogy ...

... fekete pántlikával a kabátom hajtókáján beléptem a boltba, és - többnyire - fehér Pántlikákat kóstoltam. Nem győzött meg minden tételük. Az olaszrizling szerintem lapos, a juhfark korrekt volt, de nekem hiányos, mint mindegyik ebből a fajtából, amelyik nem a Somlón született. A sauvignon blanc érdekessége, hogy három szüret házasítása (pár hét különbséggel szedték).

Egyik céljuk, hogy az illat ígéretét megkapjuk majd az ízben is. Ez szép, és jó gondolat, de nekem úgy tetszett, hogy az illatot húzták vissza az íz szintjére (képletesen), vagyis inkább kevesebbet kaptunk, mint többet. A zweigelt rozé jócskán buborékos, meggy illatú és ízű, de mégsem elég határozottak a savai. Érdekesnek, és a többiek nyelvére is érdemesnek a chardonnay-t, valamint a sárgamuskotályt találtam (muscat lunel, de Lunel is egy fránya város Franciaországban, és levédték). Itt várakoznak majd a polcon, mivel egyes fehérnépek fehérbort ezen a majdnem fehér februáron nem szívesen fogyasztanak.