A szellem és a bárány

Idén nyáron többször is megidéztük a szóban forgó szellemet. Két ízben egy bárány is megjelent - igaz fekete, de ettől még érdekesebb. A kék szőlő egyre inkább visszatér a Tanúhegyek lejtőire, és egyre-másra bebizonyítja, hogy helye van a történelmi borvidéken.

Kékburgundi, magyarul pinot noir. A Horváth család széles és sokrétű szortimentjében - ha jól emlékszem - 3 féle pinó is megtalálható. Ezt Zen választotta a második túrán, Ő talán emlékszik az elnevezéssel kapcsolatban valami érdekességre.

Töltés közben már látszik a fajtára jellemző áttetsző, piros, egészen enyhén barnás árnyalat. Könnyed mozgású bor, nem az a fajta, amelyik néhány perc múlva lilás fátyollal vonja be a poharat. Az illata elsőre alkoholosnak tűnik, de szerintem ez csak a bontás mellékhatása. Hamar felül kerekedik a gyümölcs és a vanília, roppant élénken jönnek ezek a jegyek. A korty ha lehet még ennél is intenzívebben kiemeli az édeskés benyomást. Zavarban vagyunk, nem sok ez? Aztán kiderül, észre sem vettük, hogy félszáraz tételt választottunk. Még így is többnek érződik a cukor, de azért nem félédes, nem zavaró. Persze lehet, hogy a fajta, a típus és a frissesség így adódnak össze - és ha netán még tölgyet is látott... Élénk savai szépen tartanak ellent a zamattal, kellemesen gurul le, nem mar, nem keserű. A terroir ízvilága szívet melengetően, egyértelműen jelen van, a legtöbb vörösborban is felismerhető (a bazalt?) egyedisége.